Nièpce: La table servie (1822)   

                                                                                                                  . . . . . . .1822-ből származik. „Terített asztal”  – ez a címe. Valami idilli kertben áll ez az asztal, rajta tányérok, evőeszközök, pohár. Egy személyre terítettek, de ez a személy nincsen rajta a képen. Kissé felületesen úgy is fogalmazhatnánk: a képen nincs senki.

      De azért ez így mégis pontatlan.

     A személy ott van, csak kívül maradt a képen. Testének látványát elrejti előlünk, és csak tekintetének pozícióját kínálja fel. Az ő  szeme és camerájának lencséje tökéletesen és hangsúlyozottan egybeolvad. Azt mondja: én most ezt a képet látom, és azt akarom, hogy majd ezt lásd te is. És valóban: ha a képre nézünk, nem láthatunk mást, mint ami ott van, ami ott volt valahol a térben, egy kertben, egy napsugaras nyári délutánon.

     Persze, nem tudom, honnan veszem, hogy nyár volt és délután és napsugár…

     Ami valóban volt: a teljes ott és teljes akkor, az mindörökre halott. Nem a létét látjuk, csak a csontvázát. Nem a pillanatot látjuk, csak a pillanat szerkezetét.

     Éppen ezért, az igazi fotós – akár tudatában van ennek, akár nincs – soha nem a pillanatot rögzíti, hanem Isten mérnöki munkájának, a létezés szerkezetének egy töredékét leplezi le. Megtisztítja a Titoktól és egy ismeretlen Törvénykönyv igazságaként állítja elénk.

     Ha léteznének olyan fotók, amelyek így tudnák rögzíteni a világ összes pillanatát, Isten nem maradna tovább rejtve előlünk.

                                               (Szikora János)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.